Hányszor fordult már meg a fejedben, hogy bárcsak több időd lenne arra, hogy az álmaidat követhesd? Vagy hányszor kívántad már, hogy bárcsak másképp alakulna az életed, jobban be tudnád osztani az idődet, és a szenvedélyeidnek élhetnél?
Ha feltetted már magadnak ezeket a kérdéseket, bizony nagy az esélye annak, hogy a saját boldogulásod útjában állsz. Lehet, hogy tudat alatt szabotálod saját magadat. Erre az önszabotáló viselkedésre hozzunk pár konkrét példát.
Az önszabotáló viselkedés 5 leggyakoribb módja
Ebben a cikkben az önszabotáló viselkedés 5 leggyakoribb típusát szeretnénk bemutatni, valamint a mögöttük húzódó pszichológiai okokat. Miközben olvasol, próbáld meg felismerni, hogy ezek közül a módok közül igaz-e rád valamelyik? Talán te állsz a saját sikered, boldogságod és fejlődésed útjában?
Folyton mások kedvére teszünk
Az első önszabotáló viselkedés, amelyet elkövetünk az, hogy folyton más emberek kedvére szeretnénk tenni, vagyis mindig másokat helyezünk az első helyre, nem pedig önmagunkat. Ilyenkor például a saját időnket, erőforrásainkat és energiánkat előbb másokra fordítjuk, míg a végére alig jut egy kis időnk és energiánk magunkra, a saját szükségleteinkre.
Ez a viselkedés abból az alapvető hitből vagy önfeláldozó meggyőződésből ered, amely szerint másoknak nagyobb szükségük van ránk, mint nekünk magunkra. Talán úgy gondolhatjuk, hogy a mi igényeink nem olyan fontosak, mint másoké, vagyis másoknak nagyobb szükségük van a mi időnkre és energiánkra, és jobban megérdemlik azt, mint mi magunk.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy azt gondoljuk, mások álmai fontosabbak, mint a mi álmaink. Ezért úgy döntünk, hogy segítjük őket álmaik elérésében, miközben a saját álmainkat elhanyagoljuk. Ezzel magunkat helyezzük a prioritási listánk aljára, és szabotáljuk a sikerünket és boldogságunkat.
Szőnyeg alá söpörjük a gondokat
Egy másik önszabotáló viselkedésre példa, amikor minden gondunkat a szőnyeg alá söpörjük, és nem foglalkozunk velük. Néha hajlamosak vagyunk szándékosan kerülni a kellemetlen, nehéz vagy unalmas dolgokat. Előfordulhat, hogy azért kerüljük ezeket, mert nem vagyunk elég tájékozottak az ügyben ahhoz, hogy megbirkózzunk a helyzettel, gondokkal. Így egyszerűen csak halogatjuk a dolgokat, besöpörjük őket a szőnyeg alá, elrejtjük az agyunk leghátsó kis zugában mondván, hogy majd máskor foglalkozunk velük.
Vegyük a következő példát: párkapcsolatban élsz, és le kéne ülnöd komolyan beszélni a pároddal, ám mivel ez egy kellemetlen helyzet, inkább lemondasz róla. Ezzel egy olyan köztes állapotba kerülsz, miszerint nem hozol döntéseket, és nem is lépsz előre. Továbbra is kerülöd a beszélgetést, az idő csak telik, változásnak nyoma sincs, így nem költöztök össze, nem lesznek gyerekeiket, vagy nem indultok el külön utakon.
Egész egyszerűen a kapcsolatunk fejlődésének és boldogságának az útjában állunk. Hasonló megeshet a karrierünkkel kapcsolatban is. Fizetésemelést szeretnénk kérni, vagy meg szeretnénk beszélni a jövőnket a cégnél, ám folyton kerüljük a beszélgetést a főnökünkkel. Szintén csak telik az idő, ugyanúgy a komfortzónánkon belül maradunk, ahol pedig nincs lehetőség a fejlődésre.
Nem tudunk nemet mondani
Az önszabotálás harmadik példájával is találkozhatunk néha. Ez esetben nem tudjuk, hogyan kell nemet mondani, nyughatatlanok vagyunk, mindig mindenütt ott szeretnénk lenni, és mindenre azonnal rábólintunk. Ezáltal nem hozunk döntéseket, és nem választjuk azt, hogy a saját álmainkat, szenvedélyeinket kövessük. Márpedig ahhoz, hogy valóra váltsunk az álmainkat, döntéseket kell hoznunk.
El kell köteleződnünk az álmaink iránt, ám aki szabotálja önmagát, minden szembejövő lehetőségre igent mond, minden energiáját, idejét és erőforrását csupa különböző dologra fordítja, és alig marad ideje arra, ami igazán fontos lenne számára.
Egyféle elégedettség érzéssel jár, ha mindenre igent mondunk, nyughatatlanok vagyunk és sok különféle dologgal foglalkozunk egyszerre. Ezáltal mindig elfoglaltak vagyunk, jól is érezzük magunkat, és rengeteget tanulhatnunk. Egy idő után azonban ráébredhetünk arra, hogy valójában nem tettünk semmi olyat, amely igazán sokat jelentene nekünk. Abban a helyzetben találjuk magunkat, miszerint annyi mindent megtettünk már, mégsem értünk el semmi olyasmit, amely igazán a mi érdekünket szolgálta volna. Hajlamosak vagyunk rögtön a következő célt a szemünk előtt tartani, mikor még az előzőt sem értük el.
Vegyük a következő példát: zongorázni tanulsz, ám amikor egy kicsit is nehezebbé válik, egyszerűen otthagyod, és elkezdesz valami mást csinálni. Így csak felszínes tudással fogsz rendelkezni, nem mélyülsz el semmiben. Ha megkérdeznénk egy ilyen nyughatatlan embert, hogy mégis mi a szenvedélye, mi hajtja őket előre az életben, lehet, hogy kihívást jelentene számára, hogy megnevezze az igazi szenvedélyét.
A nyughatatlan viselkedés ezért rövid távon lehet, hogy kielégíthet minket, de hosszú távon, ha visszatekintünk, rájöhetünk, hogy mennyire felszínesen éltünk. Nem köteleződtünk el semmi iránt, nem adtunk bele mindent, hogy elérjük az álmunkat, amely igazán boldoggá tenne minket.
A tökéletes sem elég jó
A negyedik önszabotáló magatartás a perfekcionizmus. Ez nem azt jelenti, hogy a perfekcionisták mindig minden helyzetben a tökéletességre törekszenek, hanem hogy sosem érzik úgy, eleget tettek, ezért mindig többet és többet akarnak.
Perfekcionistaként hajlamosak vagyunk arra, hogy sosem érjük el azt a pontot, ahol hátradőlhetnénk, és végre elégedettek lennénk a munkákkal. Ezáltal végül kimerülünk, és elvesztjük a motivációnkat. A perfekcionisták mindent a legapróbb részletekig kidolgoznak és minden egyes lépést jól átgondolnak, azonban egyszer csak tele lesz a pohár, és abbahagyják azt is, amit amúgy szeretnek csinálni.
Egyszerűen nem marad energiájuk vagy motivációjuk arra, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Elmondhatjuk tehát, hogy a perfekcionizmus nem mindig egészséges, sőt, vannak, akik annyira átesnek a ló túloldalára, annyira csak részletekre koncentrálnak, és túl keményen hajtják magukat, hogy végül egy ponton kiégnek.
Áldozatnak állítjuk be magunkat
Az utolsó önszabotáló viselkedés akkor jellemző ránk, ha áldozatnak állítjuk be magunkat, és a felelősséget inkább másokra, az életre, vagy akár az egész világra hárítjuk, semmiképp sem vállaljuk mi magunk a felelősséget.
Az ilyen áldozati szerepben ragadt emberek fejében például ilyenek fordulhatnak meg:
- „Ha jól bánt volna velem a világ, én is tudtam volna fejlődni.”
- „Ha a családomnak több pénze lett volna, sikeres lehetettem volna.”
- „Annyi időt megspóroltam volna, ha hamarabb kezdtem volna energiát fektetni a karrierembe vagy a tanulmányaimba, és most sokkal sikeresebb lennék.”
Ahogy említettük, az ilyen személyek hajlamosak valaki vagy valami másra hárítani a felelősséget, és így tökéletes kifogást találnak a jelenlegi helyzetük megmagyarázására. Ezáltal nem kell most lépniük, csak megrekednek az áldozati bárány szerepében a tökéletes kifogásaikkal, és saját életük passzív szemlélői lesznek.
Miért állunk a boldogságunk útjába?
Öt olyan önszabotáló viselkedésmódot vettünk át, amelyekkel a saját utunkba állhatunk. Néha abból ered az önszabotálás, hogy látszólag másoknak nagyobb szüksége van ránk, mint mi magunkra, vagy a világot hibáztatjuk a hiányosságainkért. Vagy éppenséggel abból fakad, hogy nem tudunk nemet mondani, vagy folyton kerüljük a nehéz helyzeteket és kellemetlen beszélgetéseket.
Bármi legyen is az okunk, ezek mind a boldogságunk és sikerünk útjába állnak. Ha olvasás közbe magadra ismertél, oszd meg velünk a gondolataidat. Írj nekünk egy üzenetet, ha segítségre lenne szükséged kibogozni, hogyan szabotálod magadat. Nem vagy egyedül.
