Hollandia egyike Európa legkisebb államainak. Ám ha a hollandok magára hagynák a természetet, területe feleekkora sem lenne.
Azok a pogány telepesek, akik először népesítették be a mai Hollandia nyugati partjait. Bizonyára még őskori mércével mérve is nyomorúságosan tengették életüket. Ha nem haltak éppen éhen, vagy nem fúltak vízbe – a gyakori áradások mindkét veszéllyel fenyegettek -, a partvidéket fosztogató vikingtengerészek hurcolták el őket rabszolgának.
Ezer esztendővel korábban a szárazföldi dűnék és lápok lakói a kevéske földet művelték, és állatot tenyésztettek. A Római Birodalombukását követő törzsi villongások után sokan békésebb élet reményében tengerre szálltak.
Ezek a néptörzsek a mai Groningen tartománynak és Frízföldnek megfelelő északi területeken kerestek maguknak új otthont, ahol megtanultak együtt élni az áradásokkal. Mivel a tengert nem tudták megállítani, egyetlen esélyük maradt csak: a talajszint megemelése. Földhalmokat hoztak hát létre, amelyeket hosszú karókkal horgonyoztak le a sáros lapályba, ezeket tengeri hínárral és a dagály hordalékával rakták körül, majd az egészet több rétegben agyagos iszappal takarták le. Végül viskókat építettek a terpnek nevezett buckák tetejére, sok ilyen máig látható.
Föld, föld!
A 11. század elejéig a termőföld a mostaninak valamivel több mint a felét tette ki. A századok során azután a hollandok töltésekkel, csatornákkal, polderekkel, szélmalmokkal, végül pedig irdatlanul nagy tengeri gátakkal több ezer négyzetkilométert követeltek vissza a tengertől. Enélkül hullámsírba került volna Utrecht és az ország fele – 11 8000 km’, ahol a lakosság több mint 60%-a él -, vagy gyakori áradások fenyegették volna ugyanezeket a területeket.
A térség lakói már i. sz. 700-ban kis töltéseket emeltek. hogy megvédjék a tenger ellen házukat é mezejüket. Ahogy nőtt a kevés megművelhető földterület iránti versengés, gátakkal és csatornákkal vették körül a lápokat és az ingoványos tavakat e területek lecsapolására.
Az első jelentős tengeri gát 1320-ban létesült, amikor Schardam lakói Amszterdamtól északnyugatra töltést emeltek a Beemsteri medencében, nehogy a Zuiderzee (a mai IJsselmeer) elárassza földjeiket. 1380-ban, ugyanezen a vidéken a parasztok gáttal választották el Monninckendamnál a Purmer-tavat a Zuiderzee-től. A gátakon kívül a puha, ingoványos föld a tenger szintje alá süllyedt, miután lecsapolták. Az édesvizű tavat, valamint az Amszterdamtól északkeletre elterülő nagy lápvidéket elárasztotta a tengervíz, s így az egész térség az Északi- tenger sekély, déli öblévé alakult át.
A mélyföldeket polderekkel védték meg a tengertől. A szó az ógermán pol származéka, így nevezték a gátakat, töltéseket és földhányásokat összetartó karókat. Napjainkban a tengertől visszahódított területet hívjuk poldernek.
A tengerrel vívott hat évszázados küzdelem módszerei alig változtak valamit. Még a lecsapolás és a szivattyúzás 21. századi módszerei mellett is elmondhatjuk, hogy a töltések és csatornák megépítését követő bő egy év múlva veszélyeket rejtő ingovány marad a víz helyén. A következő szakaszban sok sekély elvezető árkot ásnak a környéken. A talaj kiszáradását füvesítéssel gyorsítják meg. Ez elejét veszi a terület elgyomosodásának, amellett az a haszna is megvan, hogy fokozatosan kiszívja a földből a fölösleges sót.
A kiszáradás körülbelül öt évet vesz igénybe. Napjainkban ezt a lecsapolt terület infrastrukturális fejlesztése – utak, víz- és villanyvezetékek létesítése – követi. A munkálatokat az állam felügyeli, majd a visszahódított földeket erre kiszemelt parasztoknak adja át.
Lassú part, vizet mos
A föld visszahódítása a 14- 15. században, a városok, kivált Amszterdam terjeszkedésével gyorsult fel. Beható mérnöki tapasztalataik ellenére a hollandok továbbra is kemény küzdelmet vívtak a természet erőivel. A helyzetet a belföldi tőzegkitermelés káros hatásai is súlyosbították. A nyirkos talajban csak kevés fa nőtt, helyette tőzeggel tüzeltek. A kitermelés helyén azonban löszössé, terméketlenné vált a talaj.
Minden erőfeszítés ellenére nem sikerült teljesen megfékezni a tenger haragját, amely időről időre átszakította a gátakat. Csekélyke védelmet azonban még így is nyújtottak. Fontosságukat elárulja, milyen súlyos büntetés várt arra, aki megrongált egy gátat: mielőtt száműzték, előbb levágták a kezét.
Mikor a víz az úr
Írásos feljegyzések először 1287-ból maradtak ránk tengeri áradásról. A tengerár ezután majd minden évszázadban meglátogatta a holland partokat. 1404-ben a becslések szerint 50 000-en vesztették életüket, 1570 mindenszentek napján a szökőár elemi erővel, uszadékfaként söpörte félre a gátat védelmező gránittömböket, s egész épületek kerültek a tenger alá. A legiszonyúbb 20. századi áradást 1953-ban jegyezték fel, amikor több mint 1800-an fúltak vízbe, s közel 100 000-en váltak hajléktalanná.
A hasonló természeti katasztrófák gazdag folklórt hívtak életre. A hollandok regékbe szőtték elődeik hősi tetteit. Sajnos Hans Brinker csak a mesében tudta úgy megállítani a tengervíz szivárgását, hogy ujját az átszakadt töltésbe dugta, bár Spaarndamban szobor tiszteleg a fiú emléke előtt. Valóságos volt azonban az a tengerész kapitány, aki 1953-ban, a tomboló viharban Rotterdam közelében mentett meg egy gátat az átszakadástól. A maga és emberei életét kockáztatva a gátra zúduló árba kormányozta hajóját. A víztömeg nyomása oldalt fordította a járművet, amely így eltorlaszolta a gyorsan növekvő hasadékot. A gát ezzel megmenekült és vele együtt százak élete is.
A föld folyamatos és érdemi visszahódítása csak a 16. század végétől vette kezdetét Hollandiában, akkor, amikor a szélmalmokat merítőkerekek hajtására kezdték felhasználni. A hozzájuk erősített vödrök kiemelték a vizet a lecsapolandó árkokból.
Nagy előrelépést jelentett az olyan szélkerék feltalálása, amelyet a széllel szembe fordítottak. Ez lehetővé tette a víz folyamatos és a korábbinál jóval hatékonyabb kimerését. 1620 körül mintegy 20 szélmalom együttes közreműködésével a szorgos és kitartó hollandok elérték, hogy a több mint három évszázada létrehozott polderek – a Beemster, Purmer, valamint a Wormer – kellőképpen kiszáradtak a földműveléshez.
A kiterjedtebb poldereknél a leleményes hollandok sorba állították a szélmalmokat; mindegyik egy szinttel feljebb tornássza a vizet. Minden poldert lecsapolóárkok hálóznak be, amelyek egyre nagyobb és szélesebb csatornákba ömlenek, legvégül pedig a polder egészét övező körgyűrűbe. Innen a víz vagy a tengerbe, vagy édesvízi víztárolóba kerül. Sok ilyen található Amszterdam környékén, amelyeket fürdőzésre, pihenésre, a ritka szárazságok idején pedig öntözésre használnak.
1700 körül újabb katasztrófa fenyegetett, legalább olyan szörnyű, mint a tengerár. A fából ácsolt gátakat megtámadta a hajóféregnek nevezett vízi termeszfaj. A külhoni lapok már Amszterdam végét jövendölték. Gyorssegélyként a hollandok idegenből kölcsönzött kővel foltozták ki a réseket, majd idővel a kő mellett a fém, a beton és a műanyag is megjelent. A 18. század elején szünetelt a szárazföld visszahódításának fáradságos munkája, mivel ekkor az ország folyamatosan hadat viselt Angliával és Franciaországgal. A munkálatok érdemben csak az 1850-es években kezdődtek újra, amikor már a gőz erejével – később pedig dízelmotorral – hajtották a szivattyúkat. Az 1852-ben munkába állított gőzszivattyúkkal először a Haarlemmermeert csapolták le. Ennek az Amszterdamtól nyugatra elterülő lápnak a visszaszerzése új utakat, vasúti pályaszakaszokat és több termőföldet adott a környéknek. Napjainkban a mocsár helyét a Schiphol reptér csúcstechnológiájú létesítményei, valamint néhány nyomda foglalja el, mintegy 4.5 méterrel a tenger szintje alatt.
A Zuiderzee gátja
A hollandok azóta tervezték, hogy Amszterdam védelmére elbarikádozzák és lecsapolják a Zuiderzee egy részét, hogy Hendrik Stevin mérnök 1667-ben előállt ezzel a javaslattal, ám az érdemi munkálatok csak 1916-ban kezdődtek.
Az emberfeletti vállalkozás első lépéseként lecsapolták a Wieringermeer polder 20 000 hektárját, majd létrehozták a 32 km hosszú, 90 m széles Afsluitdijket. a Zuiderzee-n át ívelő gátat, amely elvágja a tengertől a hajdani dagályzónát. A töltés 1932-re készült el, s az egykori tenger IJsselmeer néven édesvízi tóvá alakult át.
Kotrógépekkel és betonkeszonokkal mesterséges szigetet és kikötőt emeltek félúton, hogy az 500 teherhajót és több mint 80 vontatóhajót megmozgató építkezést két irányból folytathassák. Az alapozást óriási fűzfa „matracok” szolgáltatták, ezek gondoskodtak arról, hogy a föléjük kerülő kő- és cölöprétegek ne süllyedjenek a talajba a tenger fenekén.
Eleinte nem okozott gondot a sekély vízben előrehaladó munkafolyamat. Ahogy azonban csökkent a gát két karja közötti rés, a látszólag nyugodt dagálygyűjtő medence mély csatornát vájt a tengerfenéken, miközben a víz fortyogva özönlött át a szűkülő hasadékon. Mikor a nyílás mérete 14m-re csökkent, a mérnökök komolyan aggódni kezdtek a terv kivitelezhetősége miatt. Gyors ütemben barikád épült a nyílás előtt, hogy lelassítsa a víz beáradását. Így már nyugodtabban fektethették le a fűzfa matracokat és kő rétegeket, s építhették meg a teljes gátat. Napjainkban a töltés közepén nagy zsilipkapuk biztosítják a hajóforgalom áthaladását és az élővilág szabad mozgását, különös tekintettel a fiatal vándorló angolnákra.
Ezt követően több mint 1800 km2-nyi poldert nyertek vissza a tengertől, némelyiket csupán az 1980-as években. A két legnagyobb közülük a Noordoostpolder, valamint Flevoland tartomány Amszterdamtól keletre. Flevoland újonnan épült fővárosa, Lelystad I. C. Lely mérnökről kapta a nevét, ő készítette el a Zuiderzee visszaszerzésének tervét a 20. század elején.
A pusztító erejű 1953-as tengeri vihart követően, amely 185 000 hektárnyi földterületet árasztott el délnyugaton, a holland állam újabb nagyszabású vállalkozásba kezdett. A Delta terv befejezéséhez hozzávetőleg 32 évre volt szükség, és 12 millió holland guldent emésztett fel. A dagályt kizáró masszív barikád 700 km hosszan elnyúló árterületet vett el a tengertől a Rajna, Maas, Waal és Scheldt folyók Északi-tengerbe nyíló torkolatvidékén.
A vállalkozás kezdetén csak kevesen láthatták előre a felmerülő problémák nagyságát. Mert bizony mesterséges szigeteket kellett időközben építeni, folyókat elterelni vagy felduzzasztani. A Delta terv minden korábbi áradást visszaszorító projektet felülmúlt. Csak a haringvlieti rövid gátszakasz megépítéséhez 65 jókora cölöpre volt szükség, némelyiket 53 m mélyen verték a tengerágyba. Az acél zsilipkapuk 12 m magasak és szélesek, és 543 tonnát nyomnak. Nyitásukat és zárásukat óriási gépek végzik.
Környezetvédelem
A környezetvédelmi szempontok rövidesen komoly és előre nem látott akadályt jelentettek, kivált a Noord-Beveland és Schouwen-Duiveland között elterülő torkolatvidéken, ahová jókora vízduzzasztó emelését tervezték. Az ország félelmetes hírű környezetvédelmi lobbija által feltüzelt halászok tiltakoztak a számukra nagy hasznot hajtó osztriga- és éticsiga-telepek elvesztése, valamint a gazdag élővilágú sós mocsarak elárasztása miatt. Nyolcéves huzavona után a kormány végül kiegyezett egy kisebb, elmozdítható gát megépítésében, amelynek kapui valamennyit átengednek a dagályból. Mindennek az lett a következménye, hogy bár a mocsár területe 16 200 hektárról 600-ra csökkent, a madárvilág és a halak élőhelyéül szolgáló iszapos lapály mindössze 1/3-ával fogyatkozott meg.
A 21. század mérnökeire vár a feladat, hogy megtervezzék az IJsselmeer további védelmét számtalan polder-gazdaságával és falvával. Amszterdamról nem is szólva. Az állam tervei között szerepel az ország északkeleti csücskében húzódó Fríz-szigetek összekötése töltések sorával. A vállalkozás elvágja majd a Waddenzee-t (azaz a szigeteket a szárazföldtől elválasztó tengerszakaszt) az Északi-tengertől, újabb édesvizű tavat hozva létre a fürdőzőknek, ugyanakkor megakadályozva, hogy több tengervíz szivárogjon a polderekre és a talajvízbe.
Szintén tervezik újabb Schiphol reptér felépítését a tengertől visszahódított partszakaszon. A várható költségek csillagászatiak, csakhogy az amszterdami terminál 2020-ra eléri befogadóképessége maximumát; mivel pedig a légi forgalom a holland gazdaság jelentős bevételi forrása, a terjeszkedés és bővítés elkerülhetetlen.
Némelyik lobbizó érdekcsoport szerint kérdéses, hogy egyáltalán szükség van-e újabb földekre. Ugyan miért kellene új polderek létrehozásával bajlódni, amikor elegendő a meglévők védelme az áradások ellen? A válasz a holland gazdaság elevenébe vág. Noha a part mentén fedeztek fel olajlelőhelyeket, Hollandia nem bővelkedik természeti kincsekben. Ennek a kicsiny országnak – Európában legnagyobb népsűrűségével – nincs más választása, mint hogy minden talpalatnyi termőföldjét kihasználja.