Az emberek azt hiszik, hogy a holland barátságos nép, diplomáciájukról és üzletkötésükről híresek. Az igazság azonban kicsit más. Egy brit számára Hollandia csodálatos hely az élethez. A városok gyönyörűek, a strandok csodálatosak, a közszolgáltatások kiválóak és a sör ízletes. Csak egy probléma van azonban: az emberek hihetetlenül durvák.
Javasolj egy félkész ötletet egy üzleti megbeszélésen, és brutálisan le fognak szólni. Kérdezd meg egy barátodat, hogy szerinte lefogytál-e, és nem fog tetszeni a válasz. Nézz meg egy csapatprojektet a munkahelyeden, és olyan érzés lesz, mintha egy bárban zajló verekedésbe szállnál be. Emlékszem, egyszer izgatottan meséltem egy holland barátomnak egy új könyvről, amin dolgoztam, és óvatosan arra bíztattam, hogy bátorítást és erkölcsi támogatást nyújtson. – Nagyon unalmasan hangzik – mondta, mielőtt elment. – Szerintem senki sem fogja elolvasni.
Egy kívülálló számára ez a közvetlenség különösen megdöbbentő, mert ütközik a hollandokkal kapcsolatos sztereotípiákkal. A népszerű elmélet szerint barátságos nép, diplomáciájukról és üzletkötésükről híresek. Ha azonban sok időt töltesz Hollandiában, gyorsan rá fogsz jönni, hogy az egyenes beszéd itt mindenütt jelen van; éppúgy a nemzeti kultúra része, mint a bicikli vagy a kimondhatatlan helynevek.
Az amerikai udvariasságot a legtöbb holland ember nem tartja őszintének, míg a britek kertelése és csacsogása teljesen elfogadhatatlan. A holland szemmel az egyenesség nem a gyengeség jele. „Ik zeg wat ik denk en ik doe wat ik zeg!” – jelentette ki a híres jobboldali politikus, Pim Fortuyn: „Azt mondom, amit gondolok, és azt teszem, amit mondok!”
A közvetlenség szokása a holland történelemben és földrajzban gyökerezik. „Hollandiának nincsenek hegyei” – írta egyszer Cees Nooteboom regényíró. „Minden könnyen látható. Nincsenek hegyek, nincsenek barlangok. Semmi rejtegetnivaló. Nincsenek sötét helyek a lélekben.” Az ország a kálvinista őszinteség és átláthatóság értékeire épült, és az aranykorban virágzott, részben azáltal, hogy menedékül szolgált a máshol nem szívesen látott lázadók és újítók számára.
Az árvíz elleni védekezés állandó szükségessége is erős hatást gyakorolt: mivel az egyik ember földje veszélybe került, ha a másik nem tartja karban a gátjait, elengedhetetlen volt, hogy a döntéseket közösen hozzák meg.
A holland „poldermodellben” a kormányok mindig koalíciókban működtek, és a jelentősebb politikai változásokat gyakran csak hónapokig tartó tárgyalások után vezetik be a különböző pártok, szakszervezetek és üzleti vezetők egyeztetése után. Az egész rendszer azon alapszik, hogy mindenki szabadon elmondja a véleményét.
Kevés idő jut a finomkodásra, amikor a tengert kell megállítani. Manapság általában a holland közvetlenség a tárgyalások alapja: „Mondd el, mit gondolsz, és én elmondom, mit gondolok, és akkor megegyezünk a megoldásban.” Ennek az a hátránya, hogy a viták könnyen elhúzódhatnak – ha egy csoport holland emberrel vagy együtt, az ebédidő eldöntése könnyen tovább tarthat, mint maga az ebéd.
Egyszer megkérdeztem egy üzleti vezetőt, aki Texasból Hágába költözött, mi a fő különbség a két munkakultúra között. „Hollandiában sokkal több találkozónk van” – mondta fáradt sóhajjal. „Sokkal több.” A kollegiálisság azonban kötetlenséggel is párosul: ez az az ország, ahol sokan farmerben járnak az irodába, sőt a királyi család is gyakran kerékpárral jár dolgozni. Az egyenlőséget nagyra értékelik, a hierarchiák laposak, és a felsőbbrendű viselkedés egyenesen bűn. Ebben az összefüggésben a vélemény kimondása nemcsak szükségesnek, hanem természetesnek is tűnik. Ha valami nem tetszik, miért nem mondod ki? A válasz erre a kérdésre természetesen az, hogy az, hogy jogunk van kimondani valamit, nem jelenti azt, hogy mindig jó ötlet kimondani. Az internet korában a „közvetlenség” néha ürügy arra, hogy elfogadhatatlan dolgokat mondjunk. A populista politikusok új generációja gyakran nem az őszinte vita alapjaként használja az „egyenes beszédet”, hanem egyszerűen a bajok szítására és a figyelem felkeltésére.
Amikor Dél-Hollandiából Londonba utazom, nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy a hollandok valamit jól csinálnak. Sok brit úgy tűnik, hogy állandó szorongásban él; folyamatosan „kalibrálják” a viselkedésüket, hogy beilleszkedjenek a tömegbe, és elkerüljék a bárki megsértését. Úgy teszel, mintha a barátod új ruhája szebb lenne, mint amilyen, és elmondod a nagynénédnek, hogy nagyon ízlett az ehetetlen csokitortája, és alig várod, hogy újra süssön. Ez az udvariasság elbűvölő, de sok bajtól megkímélhetnénk magunkat, ha a dolgokat a hollandok módján közelítenénk meg (rechtdoorzee vagy „egyenesen a tengeren keresztül”), közvetlenül és őszintén, anélkül, hogy próbálnánk valamilyen látszatot megtartani. Hollandiában az ember úgy érzi, két hét alatt megoldódott volna a Brexit.
Amikor először költöztem Hollandiába, több mint egy évtizede, néha nehezen sikerült beilleszkednem. Holland feleségemmel gyakran vitatkoztunk egyszerű félreértések miatt. „Te nem mondtad, hogy nem akarsz elmenni vacsorázni!” – panaszkodott, amikor azt hittem, világosan kijelentettem, amikor azt mondtam: „Azt hiszem, elmehetnénk, de lehet, hogy vannak jobb lehetőségek.” Idővel azonban megtanultam közvetlenebb lenni, és valószínűleg ez így egyszerűbb. Az élet most könnyebnek tűnik. Ha megkérdezi, akarok-e akaratom ellenére elmenni valahova, most hollandul válaszolok: „Nee”.
